Pepi vagyok - becsületes nevem Pepe -, anyáék elmondása szerint minden kutyák legszebbike.
Eredetileg úgy volt, hogy megnéznek a szomszédságban egy nagyon aranyos kiskutyát (engem)... hát ennyire aranyos voltam!
Én vagyok az első saját kutya - mit kutya, gyerek - a családban, mindannyiuk szeme fénye, és immáron nyolc éve a család közepe. Szóval annyira talán már nem is vagyok gyerek.
Feltétlen szerethez szoktam, meg is kapom, mindössze annyi a bökkenő, hogy a család máshol lakó tagjainak egyéb szeme fényei is vannak, akik rendre tiszteletüket teszik nálunk. Szegény Én, ilyenkor azt sem tudom, mitévő legyek. Van, amelyik riválistól egyenesen undorodom - állítólag az arcomra van írva, hiába próbálom leplezni -, másokat megugatok, megkergetek, de akad olyan is, aki elől, nincs mese, bizony el kell iszkolnom - vajon ki lehet az... hát persze, Nudli a vadászgörény! Bárki jön, természetesen agyon vagyok puszilgatva, állítólag nem létezik nálam jobb illatú kutyus a földkerekségen.
Nagyon szeretek mindenkit. Pontosan tudom, ki mikor jön, meddig szokott maradni, mikor belép valamelyikük az ajtón, vigyorogva szaladok elé... Lefekvéskor - szigorúan az mellé, aki a legkevesebbet marad - összegöngyölöm a kis műszőrme pokrócom, és dagasztok, mint egy kölyökkutya, míg el nem szundítok.
|