REMÉNY

A parányi kis zöldről a tavasz ezer hangja és illata áradt, a harmattól csillogó zsenge fű illata, az énekesmadarak lelket gyönyörködtető dala, a rügyeikből frissen kibújt falevelek susogása, a lágy szellő, a szikrázóan kék ég… mind-mind a tavaszt hirdették. Ez a talpalatnyi kis tavasz volt a legszebb… a legkisebb…

Rajta kívül, amerre csak a szem ellát, az emberek milliárdjai szaggatták szét a zöldet, szőtték be a Földet, akár egy betegség teszi azt áldozatával. Elviselhetetlen zaj, idegen, zavaró szagok követték a felsőbbrendű fajt, merre csak járt… megmérgeztek mindent, a földet, az eget, a tengert. Minden, amitől ez a bolygó szép volt, veszélyben volt puszta létük miatt… még ők maguk is. Magát az életet tagadták meg, és a parányi kis zöld egyre csak fogyott.

-          De ha egyszer szeretem őket, érted? – nézett értelmes, sugárzó tekintettel a kis lény.

-          Csak azért, mert rólad gondoskodnak, velük laksz, képes vagy megfeledkezni minden

gonoszságról és szörnyűségről, amit elkövetnek. Hihetetlen, hogy még szórakoztatod is őket… méghozzá önként! Olyan jó visszahordozgatni nekik azt az idétlen izét? Fogadok, tényleg élvezed! – ontotta keserű gondolatait a másik.

-          ŐK is szeretnek engem… nagyon… tudom. És valamiért szeretik elhajigálni azt a

labdát, bár hogy miért nem mennek el érte, azt nem értem, de olyan jó látni, hogy örülnek, mikor újra eldobhatják. Én akkor sem hiszem el, hogy tényleg mindent el akarnak pusztítani. Csak buták szegények. Tudom, ez nem mentség, de reménykednünk kell. Az enyéimnél az első jeleket már látom. Lassan megy majd. Lehet az is, hogy kifutunk az időből, de várnunk kell! Látom, hogy szenvednek, mikor szenvedni látnak minket, vagy a maguk fajtát; látom, hogy fáj nekik is, ami itt történik, de nem tudják, hol kezdjék el kijavítani. Tudják, hogy így nem jó, hogy ŐK rontottak el valamit, de nem értik egymást sem.

-          Sokkal elnézőbb vagy a kelleténél, mindannyiunk vesztét fogják okozni…

Még vége sem szakadt a panaszos gondolatoknak, Pepi már iszkolt is a labdáért.

-          Várj, visszaviszem!

Pepi - így hívták a remény utolsó sugarainak egyikét - elszaladt a kis sárga gumilabda után, szájába vette, és odaszaladt vele az emberhez. Tényleg örömöt okozott. Vakkantott kettőt, hogy hitelesen játssza a játékot, majd újra futhatott a kis sárga labda után. És valóban, neki is örömöt okozott a játék. Őszintén hitte, az ember nem lehet gonosz, hisz annyira szereti. Csak már túl sokan vannak, és már nem értik egymást, az akaratuk, tudásuk, amelyre oly büszkék, egyszerűen hasztalan. Aki vele van, csak egy láncszem ebben a kuszaságban, de neki itt kell elkezdeni. Valahogy mennie kell. Ez járt okos kis buksijában, miközben újra meg újra rohant irdatlan iramban a kis sárga gumilabda után – a nagy száguldás is a játék része volt.

Tudta, nem múlhat el a fű illata, a szellő simogatása csillogó, selymes bundáján. Nem múlhat el nyomtalanul, mert ahhoz túl szép. Még ŐK sem akarhatják, hogy elmúljon.

Pár kör után lihegve visszaért barátjához. Letette a „labdáját”, hogy gondolataikat megoszthassák egymással.

-          Higgy nekem, nem mind olyan, mint a tiéd volt, nem mind gonosz! – lihegte –

engem soha nem bántott egyik sem. Tudom, szerencsés vagyok, de meg fogjuk változtatni mindegyiket. Meg kell változtatnunk az összeset!

-          Jön… - szemében megvetés és rettegés tükröződött.

-          Ki? - nézett körül Pepi gyanútlanul.

-          A szemed fénye! – húzta egyre jobban össze magát.

-          Miért félsz? - kérdezte Pepi – Nem bánt, nyugodj meg…

-          …nem félek – válaszolta, miközben lesütött szemmel épp azt fürkészte, merre

menekülhet. Nem hitt Pepinek. Visszaéltek feltétlen szeretetével, úgy dobták el, mintha csak egy feleslegessé vált tárgy lenne. Csak haragudni tudott, rettentően dühös volt. Még magának sem merte bevallani, de minden elkeseredettség ellenére egy dologra vágyott igazán, hogy szeressék, és szerethessen, tiszta szívből. Nem hálás akart lenni, hanem boldog, és mást is azzá akart tenni, de már nem hitt semmiben. Egyetlen álmától fosztották meg.

Sok idő kellett hozzá, de újra megtanult osztozni Pepi reményeiben. Nem történt más, mint kedvesen szóltak hozzá, befogadták és szerették. Újból értelmet nyert minden. Ő is elhitte, hogy nem kizárólag rosszul végződhet. A remény sugarai végre az ő szívét is beragyoghatták.

Őszintén kezdte hinni, hogy az ember, akit annyira megvetett, talán még időben, győzedelmeskedhet önmaga felett.

Pécs, 2006. szeptember 12.