Nos, Pepi azok közé a kutyák közé tartozik - már ha rajta kívül van egyáltalán ilyen - akinek még három ember sem elég ahoz, hogy levágják körmét, kipucolják a fülét...stb. Irigykedve nézem néha azokat, akik beviszik az állatorvoshoz a kutyájukat, az nem hisztizik, nem sikít, mikor még hozzá sem értek; akiknek a beoltása nem másfél órás feladat, aki egyhelyben marad... de persze ettől függetlenül Pepi a főtündér, mert még visítozás közben is kap a dokibácsi egy-két puszát. Ami azt illeti, elég ellentmondásos eset.

...és ugye arról már ne is beszéljünk, milyen eljutni a rendelőig. Nem számít, hogy évente járunk, ha letérünk a szokásos séta-útvonalról két lépésre, már iszkol is haza, tök mindegy, hogy a legkevésbé sem akarom dokihoz vinni. Akkor meg sem áll hazáig. A ház előtt bevár, hátracsapott füllel, tágra nyílt pupillákkal, hogy most mi lesz, és mikor látja, hogy én is jövök, és nincs mitől tartania, nagy peckesen bevonul a lépcsőházba, mintha sétáltunk volna valamennyit is.

No és a szöszös eset... jó ideig sántikált, nem láttunk semmi külsérelmi nyomot, már kezdtünk aggódni, hogy valami komoly gond van... persze nem jött oda, nehogy közelebbről is megnézhessük. Valahogy csak sikerült, és vajon miért nem tudott rendesen járni?! Nem madzag, nem cérna... egy szösz (!) gabalyodott a lábujjára! 

Addig azt csinálsz vele, amit akarsz, amig nem akarsz vele valamit csinálni, ha érted, mire gondolok.